DÍSZÍTÉSMÓDOK TÁJEGYSÉGEK SZERINT

Dunántúl

A dunántúli pásztorfaragások legkorábbi darabjai a spanyolozás technikájával készültek. Kezdetben a vörös és a vörös és fekete színeket alkalmazták. Azt, hogy sokkal színesebbnek hatnak, úgy érték el, hogy a hajszálvékony vonaltól a szélesebb foltig alkalmazták a spanyolviasz-berakást. (...)

Lehet, hogy a XIX. század elején ezzel az eljárással még geometrikus vagy geometrizáló díszítések is készültek, de a húszas és harmincas években már az emberábrázolás és a virágdíszítmény vált általánossá, a mértanias elemek pedig a szélekre szorultak, csak alárendelt szerepet kapva. Az emberábrázolás központjában természetesen maga a pásztor áll, foglalkozásának szerszámával, viseletében erősen stilizált átírásban. A másik gyakori szereplő a betyár. ...az ő szemükben egyértelműen hős. Ennek megfelelően is ábrázolták, nyalkán, büszkén, cifra kalapban, szűrrel vagy zsinóros dolmányban, bő gatyában és természetesen puskával, fokossal. A pásztor társa az ábrázoláson a juh vagy a kutyája. A betyárt pedig vagy szeretőjével, vagy a legyőzött, illetőleg a vele harcban álló pandúrral párosították. (...)

A század dereka felé haladva az archaikusnak mondható nyugalom és rend egyre inkább oldódik. A színezés tarkábbá válik a zöld, a kék és a sárga színek alkalmazásával. A virág- és levélmotívumok is több szerepet kapnak, olykor indás vagy bokor elrendezésben, és új motívum a madár, a páva.

A XIX. század derekától a spanyolozás fokozatosan veszít uralkodó szerepéből, és a lényegesebben egyszerűbb eljárásnak, a karcolásnak, dunántúliasan karcolozásnak adja át ezt a szerepet, majd a század utolsó évtizedeiben majdnem teljesen felhagynak a spanyolozással.

Míg a spanyolozás legkedveltebb alapanyaga a fa és jóval kisebb mértékben a szaru - főleg sótartónak - addig a karcolással való díszítés fán, szarun, kabakon egyaránt szerepel. Főként a szarut szerették nagyon pásztoraink karcolással díszíteni, mert a világos alapon a díszítmény fekete vonalai jól éltek. De ezzel a technikával hajszálvékony, lendületes vonalakat lehet felvinni minden felületre, sűrűn egymás mellett, vagy hálószerűen, amivel már tónusértéket is el lehet érni. Ezért is mondottuk, hogy a karcolás az összes díszítő technika közül a leggrafikusabb értékű és ez éppen a fa, csont, szaru, kabak alapanyagokon még fokozottan érvényesíthető. A dunántúli művészpásztorok éltek is ezzel a lehetőséggel, jobban, mint a többi térség faragópásztorai.

Az ékrovásos ornamens nem ábrázol, csak díszít, legfeljebb szimbolizál: az ékrovásos technikával minden természeti forma ornamenssé alakul. A spanyolozás folt-vonal értékeinél fogva már alkalmas az ábrázolásra, mégpedig mindenfajta ábrázolásra, így érthető, hogy a faragók, de különösen a pásztorok rövid idő alatt áttértek erre a technikára (...)

A természetnek minél hívebb visszaadására törekvő pásztor a karcolással sokkal kötetlenebbül tudta kifejezni mondanivalóit, mint a spanyolozással, mely mindig bizonyos merevséget kényszerít rá.

A XIX. század derekán a karcolás térhódításával a motívumkincs is erősen bővül és ennek folyományaként a tematika is. A spanyolozás korszakából hagyományként továbbra is a pásztor, a betyár és valamelyikükhöz kapcsolódó nőalak a főszereplők, de már kísérleteznek történelmünk egy-egy kiemelkedő alakjának szerepeltetésével is, így különösen II. Rákóczi Ferenc, Petőfi, Kossuth kerülnek előtérbe.

A többalakos jelenetek a karcolt technikával készült tárgyaknál, a spanyolozottakkal szemben, nagymértékben megnövekedtek. Előszeretettel díszítették például szaru sótartóik oldalait egy sorban vonuló betyárokkal.

A már eddig is felsorolt dunántúli pásztorművészeti sajátosságok számát növeli, hogy a karcolt díszítés korán párosul a domború faragással. A karcolással díszített sótartók zárófedelét az asztali só-paprika tartók osztólapját, a borotvatartók "kulcsát" már a múlt század derekán domború faragású növényi dísszel, az utóbbit plasztikusan faragott állatfigurával látták el.

Végigtekintve a dunántúli pásztorfaragások több mint egy évszázados múltján, a stílusváltozással járó díszítőmódszerek alapján négy korszakot különböztethetünk meg.

Az elsőt az ékrovásos-vésett, geometrikus díszítmények jellemzik; a másodikat a spanyolozásos, archaikusan merev figurális ábrázolás és növényi ornamentumok; a harmadikat a karcolásos, oldottabb, naturalisztikus felfogás; a negyediket a domború faragás. Az egyes korszakok nem válnak el egymástól élesen, sőt ellenkezőleg, észrevétlenül olvad egyik a másikba azzal, hogy a technikákat keverten is alkalmazták. /Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete 1. 225-236. o/