DÍSZÍTÉSMÓDOK
Általános összefoglaló

A díszítésre nagy gondot fordítottak. Egy-egy jókezű juhász messze földön híres volt készítményeiről. Díszítő eszközük a bicska hegye vagy az erre a célra készített kemény acélból /esernyővas/ reszelt ár volt. Az egyszerűbb díszeket /név, évszám/ a könnyebb megmunkálhatóság kedvéért a sámfára húzott, forró vízben meglágyított szarun végezték el, de a finomabb rajzú munkát hetekig, hónapokig tervezte, karcolta mestere. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához/

A gulyás és a kanász már említett hangszerére, a kürtre is gazdagon kijut a díszítés. A díszítés csak bekarcolt és választóvíz maratással készült, a spanyolozás itt nem lenne célszerű, sokat kézben forgó, sokat hentergő, sok ütésnek, lökésnek kitett holmi e kürt, könnyebben kitörnének a beöntött spanyolviasz díszek, mint a kímélt s kevesebbet használt sótartókon. /Malonyai Dezső: A magyar nép művészete 3. 282. o./

id. Kapoli Antal: Kürt 1932 Domanovszky György: A két Kapoli Corvina Kiadó, Bp. 1983. 7. kép

Ezeket az eszközöket (kürt, tülök, fintok) vidékünkön nemigen díszítették. Csak elvétve akadt csürhés vagy csordás, aki a bicska hegyével karcolt bele valami díszt - virágot, csürhést malaccal, csordást tehénnel - de leginkább csak nevének kezdőbetűit és az évszámot.

Egy ma már művészkedő pásztor az l940-es évek végén így beszélte el díszítését (Kádár Ferenc dévaványai népművész közlése): Gőzeke drótköteléből csináltam karcolót, azzal karcoltam bele Rózsa Sándort meg a szerszámait, amint az erdőben szalonnát süt... A kikarcolt képeket vízfestékkel színezem és lelagozom csónaklaggal. Ő már inkább dísztárgyakat készít, mint használati eszközt. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi felhasználásához/

Hogy a karcolt dísz élesebben kiadja a mintát, zsírral kevert puskaporkormot vagy madártoll hamut dörzsöltek bele. Mások a bogrács fenekére csepegtettek egy kis zsírt, az ujjuk hegyével összekavarták és azt dörzsölték a karcolásba. Volt, aki a mintákat festette, sárgította: hegyes csont végére kis vattát tűztek, azt választóvízbe mártották, s azzal írták a mintákat. Nyomán a szaru megsárgult. A díszítés történhetett úgy is, hogy ólomból szívet, virágot, pulit, kosfejet vertek bele. Azon mesterkedtek, hogy minél cifrább legyen. Egy szépen díszített rühzsíros kupának mindig egy jó bárány volt az ára. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi felhasználásához/

ifj. Kapoli Antal: Sótartó Domanovszky György: A két Kapoli Corvina Kiadó, Bp. 1983. 22. kép

A faragó pásztorok a szaru megmunkálásának illetve díszítésének több fajtáját ismerték, így a karcalozást, a spanyolozást és a domborítást, az utóbbi kettővel jóformán nem is próbálkoztak.

Kanászkürt Báta, Tolna megye Manga János: Magyar pásztorfaragások Corvina Kiadó, Bp. 1976. III. tábla

Ez összefüggött a pásztorok technikai készségeinek fejlettségével, de az is közrejátszott, hogy a technikai módszerek változásával kevésbé tudták volna "tartani" a közösség által elfogadott szintet. Ebből kifolyólag a faragó pásztor lehetőleg megmaradt kedvelt technikája mellett, ami a gyakorlatban többnyire a karcalozást jelentette. A karcalozás /karcolás/ technikája egyszerűbb módszernek számít, de a többinél fejlettebb ornamentikát mutat /Domanovszky/. A XIX. század második felében a spanyolozás háttérbe szorul a karcolás mellett... /Domanovszky/ 
(Jegyzetben olvasható: A szarumegmunkáláskor, kidolgozáskor a mintát a faragó pásztor görbe késsel karcolta - vagy a vidéken használt kifejezéssel élve karcalozta - a szaruba.)

Lengyel János a szaru belsejének tisztításánál sajátos módszert használt. Nem húrolta a szaru belsejét, hanem vizet öntött, majd kukoricát tett bele, s napokig rázogatta, öblítgette, míg tiszta nem lett a belseje.
Lengyel Jánosnak feltehetőleg nem volt kapcsolata gyógyszerésszel, így nem jutott hozzá a választóvízhez, amiért élete végéig bosszankodott. Ezért szarufaragványait kalapzsírral színezte, de soha sem sárgította.

Húrolás: kezdeti munkafolyamat, amelynek lényege, hogy miután a faragó pásztor megválasztotta a faragásra szánt szarut, annak belsejét "kihúrolta", azaz kitisztította egy kb. 50 cm hosszú, horogszerű acélkaparóval, amelyet kocserkának is neveztek.

Választóvíz: nem más, mint salétromsav, amellyel faragás után színezték a szarut. A salétromsav beleette magát a szaruba, s kioldotta belőle a zsírsavakat. E folyamat hatására enyhe sárga színt kapott a tárgy. Ezzel a módszerrel a mintákat, vagy pedig az azok közötti részt hangsúlyozták, emelték ki, attól függően, hogy a faragó melyiket tartotta fontosabbnak.

Kalapzsír: a kalap belsejében lerakódott izzadság- és faggyúréteg, amelyet a pásztor levakarás után színezésre használt.