DÍSZÍTÉSMÓDOK TÁJEGYSÉGEK SZERINT
Dunántúl - Alföld - Erdély

Alföld

Az alföldi pásztorfaragások nem mutatják azt a nagy változatosságot, mint a dunántúliak. Nagy általánosságban még azt is megállapíthatjuk, hogy mívességi szempontból messze elmaradnak az itt készített művészi tárgyak dunántúli társaiktól. Ez alól - mint látni fogjuk - egyetlen kivétel van, az ún. zempléni szarumunkák, melyek a pásztorművészet remekei közé tartoznak. (...) Az Alföld fában sokkal szegényebb, mint a Dunántúl, mégis különösen a peremterületein, de másutt is, még a XVIII. század második felében, sőt még a XIX. század elején is voltak olyan területek, melyek bőven szolgáltattak alapanyagot a faragóknak. A fából faragás itt mégsem vált olyan általánossá sem a parasztság, sem a pásztorok körében, mint akár a Dunántúlon, vagy a Felföldön. Az emlékanyag jobbára szarumunkákból áll: sótartókból, kürtökből, ivótülkökből, rühzsírtartókból. Az uralkodó díszítőeljárás a karcolás és a motívumok körvonalain belül a választóvízzel, salétromsavval való sárgára festés, illetőleg a berakás és az öntés.

Ivókürt Zemplén megye, 1895 Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete. Akadémiai Kiadó, Bp. 1981. II. 123. kép 

Az Alföld északkeleti peremén, Zemplén megye központtal, egy egészen sajátos regionális díszítő stílus alakult ki, mely főleg szarutárgyakon jelentkezik: ivótülkökön, tülkökön, sótartókon, rühzsírtartókon, tehát kizárólagosan a pásztorkodáshoz tartozó eszközökön. (...)

A zempléni stílusnak legszebb darabjai az ivótülkök. A magyar pásztorművészet remekei közé tartoznak. A magyar marhafajta hatalmas szarvainak szép ívű csavarodását, elkeskenyedését, végeinek fokozatos feketébe hajlását, tehát a meglehetősen komplikált felületi adottságokat végtelen biztonsággal és érzékkel használták ki kompozícióik elhelyezésénél. (...) A kompozíciók határa a keskenyedő szarv azon pontja, ahol feketedni kezd. Ezt a részt, különösen azonban a szarv tömörebb végét már síkszerűen kisléptékű geometrizáló plasztikával díszítik. A szarv hegyes végét átfúrják, hogy az akasztásra szolgáló szíjat, sallangos szíjat áthúzzák rajta. /Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete 1. 225-236. o/