SÓTARTÓK

A pásztorok az élelemmel együtt természetesen a sót is magukkal hordták. Sótartónak szintén a tülök volt a legalkalmasabb, mert a sót megvédte a víztől és a nedvességtől. A szaruból készült sótartók az ország minden részén ismertek voltak, és nemcsak a pásztorok, hanem a parasztok, sőt az erdőkerülők, vadászok is használták őket.

A kiskunhalasi múzeum néhány példányából arra következtethetünk, hogy az itteni só- és rühzsírtartókat a szaru vékonyabb végéből vágták le kb. 1o-12 cm hosszúra. Az alsó, öblösebb végét egy kör alakú fadugóval befenekelték, felső végébe lyukat fúrtak, s abba szintén fadugót faragtak. Dévaványán gyakran két ilyen tülköt hordott magával a pásztor: egyikben a sót, másikban a paprikát tartotta.

A Hortobágyon és a Tisza felső folyásának vidékein az előbbitől eltérő forma terjedt el, amelyet a szarv középső részéből fűrészeltek le, kb. 12-16 cm hosszúra, s amelynek a vége enyhén szűkül. A szaru alsó és felső nyílását itt is fadugókkal zárták el. A sóval valamelyik fadugóval zárt nyíláson keresztül töltötték meg, és a sózás gyakran valamelyik dugóba vágott kisebb nyíláson keresztül történt. Ezt a nyílást néha kisebb fadugóval, néha oldalra csúsztatható fa- vagy fémlemezzel zárták el.

A harmadik típus szintén a szaru középső részéből készült, s az előbbitől abban különbözik, hogy annál rövidebb, és mielőtt aljat és fedelet faragtak volna hozzá, a szarut forró vízben megpuhították, és ovális alakú faformára húzták, hogy a sótartó ne hengeres, hanem lapos legyen, így a zsebben vagy a tarisznyában könnyebben elférjen. Egyik-másik fedelét csuklós pánt, rugós zár tartja.

Különböző alföldi és felföldi só- illetve rühzsírtartó formák Manga János: Magyar pásztorfaragások Corvina Kiadó, Bp. 1976.

A legrégibbnek a kiskunsági sóstülköt kell tartanunk, amelynek egyik változatát látjuk a debreceni múzeum 1814-es évszámmal jelzett sótartójában.

Somogyban a pásztorok kétféle sótartót tartottak számon: az egyiket tarisznyás, a másikat tanyázó sótartónak nevezték. Az egyik kisebb, a másik jóval nagyobb volt. A kétféle sótartót a kétféle pásztorról nevezték el. A tarisznyás pásztor az volt, aki mindennap hazahajtott, és csak egy napi élelmét vitte magával, neki tehát kisebb volt a sótartója, s azt a tarisznyában tartotta. Tanyázó pásztor az volt, aki éjjel-nappal kint tanyázott a határban, és ennivalóját, sótartóját, borotválkozó tükrét, borotvatartóját stb. a putriban, a kunyhóban helyezte el. Ez a sótartó nagyobb, esetleg díszesebb is volt.

Amíg a pásztorok nemcsak őrizték, hanem gyógyították is a rájuk bízott állatot, nélkülözhetetlen gyógyszerük volt a rühzsír, vagy rühkenőcs, amivel a rühességet /scabies/ gyógyították, továbbá a gálickő, amit főként a körömbetegségek ellen használtak. Ez az eszköz általában a sótartók formáját követte. Kiskunságban rühzsírtartó tülök, Békésben rühzsíros kupa volt a neve. Fedelére a kováccsal sarokpántot csináltattak, és rugós zárat, hogy ne nyíljon ki, és a zsír ne folyjon ki. Fedelén fémkarikát is találunk, ami arra szolgált, hogy a pásztor szíjjal az övéhez csatolhassa. A régi juhászok övéhez csatolva együtt lógott a rühzsírtartó a késtokkal és a tűzszerszámmal. A rühzsírtartók használatát a korszerűbb gyógyszerek elterjedése szüntette meg.

Rühzsírtartó szaruból Okány, Békés megye Manga János: Magyar pásztorfaragások Corvina Kiadó, Bp. 1976.

A sótartók és rühzsírtartók mintájára készítettek karcolt díszítésű és választóvízzel sárgára színezett lőportartókat, és a lapos, oválisra formált sótartók formáit tubákosszelencének is használták. /Manga János: Magyar pásztorfaragások/

Külön kell foglalkoznunk a pásztoroknak a különböző gyógyászati szereket és fűszereket tartó szaru edényeivel. Ezeknek - a már rendszerint mívesebb daraboknak - a jobban ráérő juhászok voltak a mesterei. Az egyszerűbbeket úgy készítették, hogy 5-1o cm-es darabokra vágták az ökör szarvát. A szűkebb szaruvégekből, levágva a hegyét, só- és paprikatartót készítettek minden formálás nélkül. Deszkadarabbal, vagy kiegyenesített szarulemezzel befenekelték, a szűkebb száját pedig fából faragott, tornyos fadugóval zárták. A szarvnak az öblösebb derekából már inkább rühzsírt, vagy sántázó szert tartó kupákat fűrészeltek. Csak ritka esetben, inkább csak a kisebbeket és öblösöket hagyták meg természetes, hengeres formájukban. Az öblösebbeket forró vízben meglágyítva gyufadoboz alakú sámfára húzták, azon megszáradt, így lapított formájuk lett. A fedelét fából faragták úgy, hogy kb. 1 cm-re szorosan belejárjon. A sarok- és záróvasalást ügyes kovácsok készítették díszesen kicsipkézve. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához/

Szaruból készül a kékkőtartó is. A szarv hegyéből vágják, nyílását fadugóval zárják el. A dugón egy lyukat hagynak s ebbe ismét egy kisebb dugót tesznek.

A sótartót (gurgula) úgy készítik, hogy a szarvasmarha szarvából széles gyűrűket fűrészelnek le. Tojásdad átmetszetű, vagy nyolcszögletes lapos farúdat faragnak s erre azután a forró vízben megfőzött szarvdarabokat ráhúzzák, rámára teszik, a szaru a farúd alakjához idomul s azon megszárad.

A szarut aztán szépen kidíszítik. Végül feneket és födelet készítenek rá s a födélre alkalmas fogantyút csinálnak tetszetős díszítésekkel.

Van olyan pásztor, aki ötven darab sótartót is megkészít így egy esztendőben.

A gurgulát két rekeszre osztja, avagy összekevert sót és paprikát tesz a sótartóba.

Puskaportartó vagy portülök szaruból. Volt kerek, lapos /ilyen alakú fára húzták/. A testét és a száját is díszítették. Állatfej - formára a kiöntőnyílásnál. /Malonyai Dezső: A magyar nép művészete 3./