MOTÍVUM, ORNAMENTIKA, KOMPOZÍCIÓ

A sótartónak és rühzsíros kupáknak a két nagyobb felületű lapos oldalán volt a fő dísz: az egyik felén leggyakrabban a magyar címer, a másikon pedig jelenet a pásztor- vagy betyáréletből. A Sárrét környékiek még századunk első negyedében is megőrizték az ősi hitvilágot idéző sámánisztikus emlékeket. Igen finom rajzú életfát ábrázol pl. egy 1912-ben készült püspökladányi sótartó. (...)

Rühzsírtartó Nagyszalonta, Bihar megye, XIX. sz. közepe Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete. Akadémiai Kiadó, Bp. 1981. II. 114. kép 

(Kádár Ferenc dévaványai népművész közlése): A derekára szoktam képeket rajzolni, alól, felül meg beszegem valami dísszel. Ebbe a mostaniba a saját arcképemet karcoltam, aztán a juhászt nyájával, meg Árpádot lóháton, meg amint Lehel vezér fejbevágja Konrádot, és képeket a pásztor életéből, két pásztor találkozását.

Mind a dudát, mind a tartó edényeket alul-felül kettős vonallal beszegték, a vonalak közét keresztvonalakkal töltötték ki, a külső széleit pedig ívesen csipkézték. /Dorogi Márton: Adatok a szaru népi feldolgozásához/

Egy-egy kiváló faragópásztor nagy hírnek örvendett, és a fiatalabbak igyekeztek utánozni készítményeiket. Elsősorban a karcolásos technikával éltek, mellyel geometrikus, körös díszítményeket, és különösképpen virágokat rajzoltak a felületre. A figurális ábrázolás csak újabban tűnt fel, de az öreg faragók azt mondták rá: ez nem az igazi. Ezzel kapcsolatban írja D. Varga László: "Inkább a virágornamentika és a naturális virágábrázolás van túlsúlyban. A gyűrűk és a karikák, mint kiegészítő elemek, szegélyeken találhatók a faragott tárgyakon, mellékmotívumként. A központi téma valamennyi esetben virágból ered és a figurák szerepe is mellékes, térkitöltő."

A virágok közül leginkább kedvelték a tulipánt, a liliomot, a rózsát, a különböző mezei virágokat, elsősorban a didikét, vagyis a búzavirágot, a tölgylevelet stb. /Balassa Iván: A határainkon túli magyarok néprajza (Kelet-Szlovákia - Bodrogköz, Tiszahát) 384-385. o. /

A népi díszítőművészet sok mindent megőrzött a reneszánsz elemeiből, motívumaiból és művészi alkotásmódjából. A XVI-XVII. századi ún. virágos reneszánszról (van szó - szerk.), amely helyenként a XVIII. század elejére is átnyúlt. /Manga János/

...csaknem minden esetben központi témaként a virágmotívumot véljük felfedezni ilyen vagy olyan formában, főként a tulipánt - akár stilizált formában, akár csupán egyes részleteiben.

A Tiszántúl /ide tartoznak az általunk vizsgált faragó pásztorok is/ tárgyain ritkán találkozunk ősi, geometriai elemeket tartalmazó vonásokkal. Inkább a virágornamentika és a naturális virágábrázolás van túlsúlyban. A gyűrűk és a karikák, mint kiegészítő elemek, szegélyek találhatók a faragott tárgyakon, mellékmotívumként.

A központi téma valamennyi esetben virágokból ered, és a figurák szerepe is mellékes, térkitöltő.

Míg a Nyugat-Magyarországon ma élő faragó pásztorokra a figurális motívumkincs jellemző, az Ung-vidéken inkább a növényi díszítőelemeket alkalmazták, így különböző réti virágokat, a liliomfélék több fajtáját /főleg a tulipánt/, rózsát, dídikét /búzavirág/ tölgylevelet, illetve a későbbiek során néhány állatfigurát, vadászjelenetet.

Volonin János is a tulipánmotívumból indult ki, amelyet tetszés szerint bontott fel, stilizált úgy, hogy más virágokat "növesztett" a tulipánból, s azzal folytatta a faragást. Nem ragaszkodott az alapmotívumhoz, hanem a hátteret is figyelembe véve arra törekedett, hogy minden helyet kitöltsön. Ez a gyakorlatban annyit jelentett, hogy hold alakú vésővel negyed- és félkör alakú mintákat nyomkodott a szaruba.

A Lengyel-fivérek egy-egy központi témából indultak ki, amelynek jellemzője a négy- illetve nyolcágú szimmetria. Ezt az ábrát aztán "kinagyították" négy-öt centiméteres körré, s ebből hajtatták a tulipán szárát, leveleit, végződéseit.

Mindez kettős vonalvezetéssel történt, hogy az ábrák minél jobban kiemeljék a tulipán virágát, hangsúlyozzák jelentőségét.

Hasonlóképpen dupla vonallal választották el az egyes mezőket egymástól, illetve a fő motívumot a mellékmotívumtól. Ezeket a kettős vonalakat aztán kicsipkézték.

Babincsák János olyan formán marta /karcolta/ csipkéit a gyűrűkbe, hogy azok áramló víz hullámaira emlékeztetnek. Úgy helyezte el a csipkéket a felületen, hogy félkör alakú karcolásai szimmetrikusan fedik egymást. Egyik ismert ivószaruján is megtalálható e körkörös díszítés, amelyhez tulipánok kapcsolódnak.

Csipkézés: félkörívű acélvésővel történt, amellyel 2-5 mm mély vágást lehetett bevésni a szaruba. Az ívek nagysága különböző lehet, attól függően, hogy a faragó milyen méretű vésővel dolgozik. Ezek váltakozó használatával különböző nagyságú csipkéket lehet a szarura felvinni. A hold alakú véső negyed körnek felelt meg. A csipkézést úgy végezhette, hogy a szarut faragás előtt vízben áztatta, hogy megpuhuljon.

Körkörös díszítés: a szarun körben alkalmazott mintázási forma, amelynek lényege, hogy a fő motívum faragásának megkezdése előtt gyűrűző formában /fonásszerűen/, majd a fő motívum lezárása után ugyanígy dupla vonallal elválasztották egymástól a mezőket, hogy hangsúlyosabbá tegyék a fő motívumot. A dupla vonalakat, a választógyűrűk közeit és külső vonalait csipkéző vésővel kidíszítették.

A tulipánmotívumot az Ung-vidéki szarufaragványokon tipikusnak tekinthetjük.

Impulzusként szolgálhatott ugyan más faragó pásztornál látott motívum, de "ugyanazt", ugyanolyan elrendezésben, kivitelben sohasem próbálta újból megfaragni. Esetleg átvett egy-egy részletet, kisebb motívumot, amelyet aztán saját képességeihez alakítva, fantáziájába ágyazva továbbfejlesztett.

Ezáltal lett munkáinak egy-egy példánya egyedivé, megismételhetetlenné, sajátossá - talán épp abból az emberi, gyarló törekvésből adódóan, hogy ő szebbre is képes másoknál.

A faragott tárgyak használati tárgynak készültek, ám szükségletkielégítő funkciójukon túl kifejezték a faragó pásztor lelkivilágát, az őt foglalkoztató kérdéseket csakúgy, mint a szép iránti érzékét. Mindez függvénye volt annak, hogy a faragó milyen mértékben tartotta tiszteletben a szűkebb közösségben elfogadott ízlésszintet, igényes volt-e önmagával szemben. Jelentős szerepe volt a hagyományőrzésnek és nem utolsó sorban az alkotói fantáziának, technikai készségnek is.

Elsősorban a használati tárgyak készítésének szükségessége adta a faragó pásztor kezébe a görbe kést, vésőt, tűt. Azonban ivótülköt, sóportokot vagy más egyebet faragva nem elégedett meg a puszta használati funkcióval, hanem a faragásban ízlését, fantáziáját, vagy a környezetében látottakat valamilyen formában, mennyiségben megörökítette, egyszóval megpróbálta a tárgyat cifrítani.

Az sem volt ritka, hogy egy-egy faragott tárgy nem használati célra készült, hanem ajándékul: barátnak, pásztortársnak, a faragó jó emberének vagy kedvesének. Ez persze nem jelentette azt, hogy ilyenformán a faragott tárgy veszített volna művészi értékéből, és abban sem befolyásolta a faragót, hogy az általa szépnek tartott ornamentikát, díszítőelemet, sajátos megmunkálási módszert, stílust vagy motívumot megváltoztassa. A pásztorművészet alkotása mindig hangsúlyozta a közösségnek a megnyilvánulás egyéni jellegét, amely formálta a készülő faragványt: én faragtam. /D. Varga László: Ung-vidéki szarufaragványok in.: Új Mindenes Gyűjtemény 3. Bratislava, 1984./

Fésűsminták, Kiskunhalas, Pest megye, XIX. sz. 2. fele Domanovszky György: A magyar nép díszítőművészete. Akadémiai Kiadó, Bp. 1981. II. 27. kép